Új-Zéland Magyarországról nézve a Föld legtávolabb eső része. A legközelebbi szárazföld Ausztrália, 1600-2000 km-re helyezkedik el tőle.

A Ruapehu hófödte vulkánja

Déli-sziget, Glenorchy: jellegzetes új-zélandi tájkép birkákkal

Wellington

Kea

A két nagy és egy kisebb szigetből álló, 1600 km hosszú, 2-400 km széles szárazföld földtörténeti szempontból fiatalnak mondható. Az egymással ütköző ausztráliai-indiai és pacifikus kőzetlemezek mentén a kréta időszak végén kezdődött a terület kiemelkedése. Kora nagyjából az európai Alpokéval állítható párhuzamba. A hegységképződési folyamat napjainkban is tart, ennek bizonyítékai az aktív gejzírek, iszapfortyogók és a szinte mindennaposnak mondható földrengések. A két nagy sziget természeti képe nagymértékben különbözik egymástól. Az északi sziget meghatározó tájképi elemei a vulkanikus felföld jellegzetes vulkáni kúpjai, a kerek tavak. A déli sziget hegyvonulata a Déli-Alpok, a „mi Alpokunkhoz” hasonló formakincsű lánchegység 3000 méter fölé magasodó hófödte csúcsokkal, gleccserekkel. Új-Zéland éghajlatát a földrajzi fekvése mellett legfőképpen két tényező befolyásolja: az ország szigetjellege, valamint az, hogy a bőséges csapadékot szállító nyugati szelek zónájában helyezkedik el. Így a vele közel azonos földrajzi szélességen található Olaszországénál hűvösebb és csapadékosabb. Déli félgömbön való elhelyezkedéséből néhány érdekesség is következik: az évszakok a miénkhez képest felcserélődnek, vagyis amikor nálunk tél van, ott nyár; a Nap északon „delel”; a lefolyóban a víz ellentétes irányban örvénylik, mint nálunk; olyan csillagképeket láthatunk, amilyeneket innen, az északi féltekéről sosem.

Wai-o-Tapu: páfrányfák a sűrű erdőben

Új-Zéland egyike a Föld legkésőbb benépesült szárazföldjeinek. Őslakói Polinéziából vándoroltak be 500 és 1300 között. Az európaiak 1642-ben jutottak el ide, felfedezője a holland Abel Tasman. Az országot James Cook nyilvánította formálisan brit birtokká 1769-ben. Az európaiak bevándorlása 1840 után, a maori őslakók és az európaiak közötti viszonyokat rendező Waitangi Egyezmény aláírását követően indult meg. 1907 óta önkormányzattal rendelkező domínium, 1931-től a Brit Nemzetközösség egyenrangú tagja, ezt azonban az ország parlamentje csak 1947-ben ratifikálta.

Új-Zéland a természet kedvelőinek a leginkább ideális úti cél. Itt szinte minden természeti képződmény megtalálható, ami a világon előfordulhat: az esőerdőktől a sivatagig, a vulkánoktól a gleccserekig, a fjordoktól a gejzírekig. Természetes környezetükben láthatunk fókákat, bálnákat, delfineket, pingvineket; különleges, csak itt élő madarakat, mint például a magashegyi papagájt, a keát. Körülvesznek bennünket a maori kultúra ma is élő emlékei, vadnyugati stílusú települések, hipermodern, tiszta levegőjű nagyvárosok soknemzetiségű népességgel, igazi világvárosi hangulattal. Egy kis Norvégia, Izland, Svájc, Olaszország, Egyesült Államok, Karib-szigetek, Afrika… megközelítőleg három Magyarországnyi területen.

Az országban alig több mint négymillióan élnek. Az emberek – mondani sem kell – rendkívül kedvesek, barátságosak; őszintén, hátsó szándékoktól mentesen. Bizonyára a fent leírtakat nem túl könnyű elhinni, de higgyék el így van, sőt…! 2005 novemberében volt alkalmam egy csoportos utazás keretében ellátogatni oda: 3700 kilométert utazni és látni, ízlelni, szagolni, fényképezni. Szívből kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer az életben jusson el oda, megéri a hosszú utazást! Kedvcsinálónak a Hetedhéthatár elkövetkező számaiban ennek az útnak néhány élményét szeretném megosztani Önökkel.

(A szerző felvételei)